Mindenkinek van egy sztorija. Egy klasszikus fordulattal élve ezek részletei úgy szoktak kezdődni, hogy "bezzeg az én időmben....." Most következzen az enyém, csak úgy. Nem, ez nem egészen igaz. Konkrétan megnéztem ezt a borzalmas felbontású videót, és kedvet kaptam egy kis gépelésre. Ez következik alant, nem biztos hogy bárkit érdekel, de azért leírogatom.

Az általánosban a bmx volt az atyaúristen. Kijártunk heti rendszerességgel pár, nálam idősebb sráccal egy elég komoly crosspályára is, ahol néha beugrott némi házi versenyezgetés, volt ott egy tag, asszem a neve László volt, aki a két fiával párhuzamosan elkezdte nevelni a fajtánkat az ugrálásra, a pumpálásra a kisebb huplikon, Leszedegette a pegeket a bicajainkról, persze csak miután elmagyarázta, hogy aki azokon állva potyázva viteti magát velünk, az inkább szerezzen be egy saját bicajt-mert másra mi nem nagyon használtuk. Felragasztott fél kiló ragtapaszt ha kellett, de fura módon sose kellett mentőt hívni a Gurira, pedig volt pár necces esés, ettük a földet rendesen. Aki lánc nélkül tudott menni a pályán, az már menőnek számított pumpálásban. Néha volt olyan, hogy kisebb versenyt csináltunk, ahová jött boldog-boldogtalan, fogalmam sincs honnan tudták hogy egyáltalán lesz ott valami, masszívan 1991 körüli dátumokat írtunk, akkor még nem volt se mobiltelefon, se internet, de még a cd sem rémlik. Mégis volt 30-40 induló, meg egy falunapnyi néző. Nyertem is egyszer, egy pár rendes kereket alufelnikkel, meg vastag tengellyel, persze használtak voltak, de hibátlan állapotúak.
Aztán persze jött az elkurvulás, a montenbájk. A fővárosban szerteszét feltűntek a plakátok, hogy ez az új őrület, tehetősebb családból származó osztálytársaim meg is kapták az első mountenbikét, montenbájkot, ki hogy ejtette. Mi béemmixesek csak mtb nek hívtuk, mert az is csak három betű. Egyáltalán nem vonzott, mert bár gyorsabb volt mint a bmx, gyakorlatilag kettévágta a 140 centis gyerekeket ha volt valami gebasz, meg gyorsaságra ott volt anyám kempingje, azzal csak a favorit vagy a fecske volt partiban.
Aztán egy hotdogos lakókocsi előtt az újkerti (budapest, xvii kerület) lakótelepen megláttam egy egészen érdekes mtb-t. Volt rajta nem kevés tuning, kezdve a speciális formavilágú vázzal, a teleszkóppal és patentpedállal. Persze full egyedi darab volt a gazdája szerint, aki tök kedvesen válaszolgatott minden hülye kérdésünkre, miután pár lakótelepi spanommal eléggé effektíven átmentünk nézegetőbe. Kb mint 4-5 éhes kóbor kutya. 91 et írtunk még mindig.
A szomszédunkban lakott egy idős pár, akikhez évente1-2 alkalommal járt haza külhoni gyerekük, és gyakran hozott ezt-azt. Én voltam a pótunoka ezen látogatások között, ilyenkor meg a játszópajti Zsuzsának és Gábornak. Együtt bicajoztunk a környező erdőkben, főleg a bombagödörnél, ahol remekül lehetett száguldozni, és az ősök se paráztak, hogy valami csöves vagy szatír meglep minket-akkoriban ez nem igazán volt elterjedt szokás, vagy csak most megy híre az ilyesminek. Néha kaptunk egy egy fülest ha kiszúrták hogy "olyan helyen vannak a kölykök ahol nem kéne", volt a ferihegyi reptéren is egy kis autókázás amikor belógtunk a kerítésen repülőt nézni, de az a sztori is tök jól sült el, megmutattak egy rakás érdekes dolgot.
Elmúlt a nyár, a pajtik elmentek, és itt hagytak nekem egy montit örökbe.
Narancssárga volt, a láncvilla alján egy u fékkel, valami xt feliratos alkatrészekkel, 18 collos vázzal amit már épp tudtam használni, meg valami Diamondback felirattal. Persze jól kiokítottak, hogy vigyázzak rá, mert nem egy gagyi bicaj, és rendre végigvettük hogy mitől nem az. Szerelési tudásom akkoriban a defektek javításával le is zárult.
A közeli szervízben Péter bá rendesen lecsodálta a vasamat, és mutatott ezt azt, pl ha lelazul a bowden itt kell tekerni, ha nem áll jól a fékbetét meg amott, kaptam pár célszerszámot, mert nem volt pl imbuszkulcsom. Azt se tudtam mi az, de a nyár eleji "ki mit csinált a nyáron?" klasszikus iskolai kérdésre azt válaszoltam, hogy megtanultam féket meg váltót állítani. Ez persze szuper dolog volt, de nem vitte a balatoni nyaralást, meg a látogatást a bajor nagymamánál, persze repüllllővel.
Nem rémlik, hogy Péterbánál bármiért fizettem volna. Az öreg volt az is, aki lebeszélt arról hogy otthon lefessem feketére, mert lehet hogy az menőbb szín ami a többieknek van, de az enyém meg a legmenőbb márka, ami csak lehet. Öreg volt, csak tudta. Hallgattam rá, és ha valaki genyázott, a kezébe adtam, hogy nézze meg, hány kilóval könnyebb mint az övé. Ez mindent vitt.
Túrázgatni kezdtem. Persze nem csomaggal, csak kiszórtam mindent az iskolatáskából, bele pakoltam a szendvicseket meg némi vizet, egy belsőt meg egy pumpát, és kimentem a világból. Ami néha összejött egy nap 50 kilométernek is. Anyám kicsit örült, nagyon féltett, de nem lett semmi bajom soha. Persze sose mentem egyedül, mindig voltunk ketten-hárman. Afféle klikket alkottunk, akik útálták a focizást, nem akartak cigizni és petárdázni, meg becsöngetni és szaladgálni, csak felfedezni amit lehet. Néha még kimentem bmx ezni, meg oda is kivittem a montit megmutatni, de a kisebb bicajra szabott pályán, meg ugye kemény 35 kiló-145 centimmel nem igazán ment kb semmi ugratásféle.
Persze cserébe bicajoztam mindenféle erdei utakon a környéken. Anyám sokszor nem bírta a tempót, de azért jókat mentünk, a kedvéért még egy csomagtartót is felszereltem, hogy a gyorsabb bicajjal vigyem a cuccokat, ne ő a kempinggel.
A környező utcák, kerületek úgy beleégtek az agyamba, hogy közel 20 évvel később is emlékszem rájuk. Persze az utcák keskenyebbek, a távok rövidebbek, de épp tavaly jártam be a környéket pár óra alatt, és meglepően jól tájékozódtam. És persze rádöbbentem, hogy a környezet nem változik olyan mértékben, mint az ember várná, ha elköltözik valahonnan. Még 18 év alatt sem.
94 ben ugyanis leköltöztünk Debrecenbe. Úgy láttam jónak, hogy szeretett bicajomat visszaadom a szomszédnak. Persze nem kérte senki, de nem tudtam mit kezdenék vele az új helyen, nem lenne kivel menni. Lehet ott nem is bicajozik senki.
És kb így is volt. Debrecen mellett, Bocskaikertben tett le a rulett. Ott aztán tényleg senki se akart bicajozni. Vagyis majdnem senki.
Robival eleinte csak csavarogtunk a környéken, aztán valahogy akartam egy nagyobb bicajt, mert csak egy gagyi bmx féleségem volt, amivel ugyan sokfelé csapattuk, Robi meg a kempinggel, de kezdett kicsi lenni. Neki lett valami csepel sas vagy ilyesmi, én meg darabonként összeszedtem egy montit. Persze tök gagyi cuccokból. Vázat fékkel a zsibin vettem 3 ezerért, kerekem nem volt, ahhoz agyakat még a régi piac melletti Gém-reginában. Ott ismerkedtem meg pár szerelővel, akiktől el is tanultam ezt azt. A piac utcai Cellar sportból egy pár szimplafalú alesa felinvel távoztam, ingyen kaptam, "abból ugyan nem fűzök úgysem kereket" Egy rossz hátsó kerék alapján befűztem életem első kerekét. Hogy rendesen fusson, eltöltöttem vele két...napot. De sikerült. A következő már megvolt egy délután alatt.
A legnagyobb küzdelem a pénzen felül az volt, hogy ha akár egy küllő is hiányzott, mehettem 20 kilométert érte Debrecenig. A zsebpénz büdzsém havi 2-3 ezer volt. Persze mindez 96 ban, de akkor is. És el kellett menni nagyon egy versenyre. Egy családlátogatás alkalmával Az első duna maratonon el is indultam egy fővárosi ismerősöm bmx-ével. Nem emlékszem már a pályára, de úgy rémlik, 45 kilométert mentünk, és nagyon nem akart elfogyni....
Hazatérve felpörgettem a monti projektet, és végül össze is állt. Robi később szerzett egy rendes országútit Majdanics Imitől, így párba rendeződve mentünk pl Egerbe, meg a környéken nem ritkán napi 100 felett.
Persze hogy akartam egy jobb bicajt, így jött a nyári meló, téglapucolás, kőműves segédmelók, miegymás. Közben jártam a bicajboltokat, hol mit lehet kapni, már akkor sem volt kevés a bolt, sőt, volt hogy 12 helyet tudtam Debrecenben, ahol volt bicajbolt meg szervíz.... Nyálcsorgatni jártam a Segner téri Harlembe, vagy a piac utcán a Cellarba, vagy Janóékhoz, vagy a Gyöngybe, vagy a Pótkerékbe. Vásárolni nem sok mindent tudtam, de nem vertek ki bottal soha.:D
Jött a katonaság, a zsoldot/hadtáppénzt félre tettem, jó lesz bicajra. Találtam egyszer egy elhagyott pénztárcát kimaradáson Téglás és Hadház között az úton egy benzinkút után-egy kisebb vagyonnal, volt benne nyolcvanezer kp. Semmi irat, csak bevásárlókártyák, meg blokkok. Becsületes megtalálóként meg is feleztem az összeget anyámmal, aztán vissza a laktanyába. Terveztem, mit veszek a szponzori pénzből.
Leszerelés után vettem meg életem első rendes váltását, Sram 9.0 került az akkorra beszerzett acél magellan cruxra. Jött egy rst torno patronos asszem 381 es villa is, amikorra a 281 es megadta magát, majd amikor dolgozni kezdtem, egy pár rendes kerék, egy aluváz... évente már volt jó pár bükki tekerés, szép lassan felszoktunk a Zemplénbe is, miután lezajlott az első Zemplén maraton. Jöttek a használtan beszerzett, osztrák importos bicajokról az alkatrészek, kellett még egy bicaj ugrálni, és ki kellett próbálni a trialt is egy kicsit. Bővült a géppark. Meg próbálni a lejtőzést is. Vettem egy használt dh bicajt, de kb fél év után ketté is törtem a vázat Sátoraljaújhelyen. Nem nekem való ez a szakág, utálok úgyis bicajt tologatni. Szerelgetni is egyre többet kellett, mindenre rá kellett jönnöm, amihez nem értettem, az nem hagyott nyugodni soha. Szétszedtem, és sokszor hetekig agyaltam egy agyváltó, vagy váltókar működésén. Ha összeraktam, működött, szétszedtem megint, aztán össze újra.
A helyi srácokkal, Cserba Pityuval és Nagy Atissal kitaláltuk, hogy kéne Northshore pályát csinálni. Ez a kettő nagy webbetyár volt, rajtuk keresztül ismertem meg a freeride-ot, olyan filmekkel mint a Kranked vagy a New world disorder. Bejártuk az erdőket, elkezdtünk kidőlt fákat darabolni, félbe hasogatni, hülye munkaneveket aggattunk egymásra mint Axe Steve (fejszés Pista) meg ásóka.... gödröket ástunk, az oszlopokat agyagos földdel döngöltük betonstabilra, léceket szegeltünk, libikókát építettünk, felcipeltünk négy méter magasra 10 méteres szálfákat, még az erdész se baszlatott különösebben minket, miután látta hogy nem vandálkodni járunk ki. Sajnos azokat se baszlatta, akik egy este alatt szétgányolták az egészet puszta rosszindulatból.
Megépítettem az első vázamat egy Kuwahara fully elejét felhasználva. Kellett egy nagyobb bicaj, de nem akartam félmilliókat költeni, így maradt a magad uram módszer. A kevéssé kifinomult gépezet tette a dolgát, és végre került egy olyan leányzó is mellém, akivel elmehettem bicajozni. Együtt ismertük meg a Zemplént az utolsó fáig, mert bizony sokszor kiderült, hogy nem, nem tudom az utat.... olyan helyekre keveredtünk, hogy a térképen se nagyon találtuk néha magunkat.
Jött a fixi. Sose akartam országútit, mert nem éreztem biztonságosnak, idén megszületett az is, amit a fixizés vezetett fel. Ezt másoknál is tapasztaltam.
Idő közben egy hirtelen adódott helyzet miatt kerékpárszerelő is lettem. Sok embert ismertem meg, és velük, tehát veletek is csak jobban belebonyolódtam ebbe az addiktív dologba. Megismertem a bikepolot is, és remélem, egyszer megérem, hogy sokkal népszerűbb lesz.

Soha senki nem mondhatja hogy igen, ez az életem. Sok embertől hallottam már ezt, főleg amikor rákattant valamire, aztán 2 év múlva már csak nevet az egészen. Nem tudom hova jutok, de azt tudom, hogy ezek az évek nem múltak el értékes, életre szóló élmények nélkül.
Hallottam egyszer valahol, hogy mindenkinek szüksége van egy példaképre. Az én példaképem azt hiszem a kerékpározás önmaga. Ezerarcú, soha ki nem meríthető, és nem kell elmagyarázni, hogy miért szeretem. Kívánok mindenkinek sok sok tekerést!