Néhány koraérett debreceni kollégám már felfedezte az elmúlt évek során, hogy biza kelet felé is elég komoly hegyek vannak. A Trans Bihar egy többnapos teljesítménytúrának fogható fel, ahol évről évre kicsit más utakon halad a "mezőny". Ez nem olyan egyszerű kis csapatás mint a Dregan kör, amit legelső erdélyi kiruccanásomkor sikerült megejteni. Meghirdetve idén nem nagyon volt, és úgy egyáltalán, ez nem egy szórólapos kiruccanás. Valaki kérdezi hogy jösz? Te gondolsz egyet, megnézed a tavalyi fotókat, és mész. Aztán jönnek szembe a hegyek, és hubazz.

Előre bocsátom, hogy ha valaki kedvet érez nekivágni, mérje fel magát rendesen, ugyanis az a napi átlag 2000 szint az csak egy szám, amihez társul pl az is, hogy a helyi viszonyok szerint az itthon 3 számjegyű autóutak is rosszabbak, mint egy bükkmaratonos dózerút. Keleti autók (lada, régi dacia) előnyben. Na és akkor jön az, hogy az általunk járt utakon még a mindenevő dacia se mindig megy el.
Viccet félretéve, sok a vízmosásos tolás felfelé, és néha lefelé is, szóval ez nem egy maraton, hogy feltekersz, nesze, jutalomból gurulj egy kicsit hatvannal. Én az első napon szembesültem azzal, hogy néha rám fért a lassabbakat beváró pihenés, még lefelé is.
Na de.
Az indulást nem kapkodtuk el, idén a delegáltak két autóra hat ember, én Katával, Soma, Eszter, Enté és Levi lettek. Enté szuzukijában ő és Levi, a ladában pedig mi, az öregek. Kicsit paráztam ettől a böszmeteg szovjet népautótól, mint az köztudott, a gyomrom nem igazán szereti az utazást. De ezúttal nem volt az a szerpentin, ami kikezdhetett volna, még egy kis hátulülős alvás is belefért a végén.:D

A Lada kiadja.

A túra kicsit megviccelt minket, ugyanis 2 szállásunk volt, ahová 2 pakkot kellett legyártani úgy, hogy a kettő között nem nagyon volt átjárás, csak amit költözéskor hajlandó vagy 70 kilométernyit átrángatni magaddal a hegyen. A logisztika végül összeállt, és a két pakk is, melyek közül a kisebbiket le is adtuk Félixfürdőn, majd robogtunk tovább a Király-Hágón át Bánffyhunyad, majd Kalotaszentkirály felé. Előtte persze eltöltöttünk egy rövidke (kb 2 órás) kitérőt Székejó környékén is, megismerkedve a helyi utak fentebb már vázolt besorolás szerinti  és valós típusával. Mész az erdőben négy kilométert fejnyi kövek között, és láss csodát, itt még találsz egy falut is. Persze nem a főutcás-templomtornyos fajtából, hanem az egymástól legalább száz méterre álló, domboldalon széthajigált házikókból állót. Itt nem tudom mennyire nemzeti sport a foci, gondolom nem annyira érzik át az emberek mint nálunk, mivel jó, ha a robogónak lelnek egy olyan helyet, ahol nem dől el a ferde talaj miatt. Az állatoknak bitang erősek a lábaik a sok hegymászástól, és ha már szóba kerültek, igen, itt állattartás van, így az aszfalton is célszerű megnézni, épp mi van előtted.

"Az én farkam hosszabb!" típusú giccspárbaj a kisváros bejáratánál az út mindkét oldalán.

Az a lényeg, hogy kiheverve az egymásra licitáló emeletszámot és bádogosmunkát felsorakoztató, és mindemellett lakatlan villákat Bánffyhunyadon, Szentkirályra, egy kellemes, 75%ban magyarlakta településre vetett minket a sors. Persze az itteni magyarok nem Mónika show-n és Valóvilágon szocializálódott fajta, valahogy visszamentünk az időben vagy ötven évet. Szállásadónkkal beszélgettünk is kicsit efféle dolgokról, és hát való igaz, mi egy meglehetősen könnyen elnyugatiasítható nemzet vagyunk.

A homlokzat dekorálásának egy, a Hunyadinál esztétikusabb fajtája.

Az iskola udvarának kötelező kelléke az őskövület Robur. Talán még működik is.

Korengedménnyel még a fürdőzés is megengedett.

Vissza az előre, kicsit tekeregtünk a faluban, meglátogattuk a patakban kialakított csobbanót is, aztán elfeledve a faliszőnyegen épp felém néző valahogyan piros szeműre megálmodott szarvasbikát, álomra hajtottam a fejemet.
Reggel mindenem meg volt, szóval a Bambitron nem lépett le a faliszőnyegről hogy feldaraboljon, ideje volt összeszedődni és indulni. Ladába be, vissza a giccsparádé mellett, és persze újra Székejó, ahol Tibivel kellett találkoznunk.
Tibi az a fajta ember, aki azt mondja "arra megyünk" és akkor megyünk arra, nem túl lassan. Ha kérdezed, mennyi még távban az akármi, és azt mondja háromszáz méter, azt szintben kell érteni. És lehet mondjuk még négyszáz ötven is. Nem a félóránként megálló, tökölős fajta, így néha verejtékes lett a homloka mire összegyűlt a csapat egy egy kereszteződésben.

Mindenem a romantika.

Sok minden amúgy nem történt, kicsit sokkot kaptam (akkor, és bizony most is) a 18 kilométernyi mászástól (eltekintve egy nagyon rövid lejtőtől) aminek a vége felé kényelmesebbnek találtam a hátamon a bicajjal toronyiránt becélozva az előttem haladókat levágni pár kanyart a szerpentinből. Tekertem amit lehetett, de az nem volt sok.

Saját, külön bejáratú golgota.

Szerencsére a vigyázó teteje annak bizonyult, így nem ért az a szégyen, hogy szuszogva érkezzek ezer nyolcszáz harminc valahány méterre a hátamon egy bicajjal. A kilátás több mint fantasztikus volt, a nálam tériszonyosabbak már nyeltek is egy nagyot gyorsan. Az út innan egyenesen (értsd: "EGYENESEN") vezetett le a völgybe. Mivel sok kedvem lefelé is tolni nem volt, így a térkép és a jelölések alapján kis kerülővel tartottam célszerűnek lejutni.

Csoportkép a Vigyázón.

Béla letekint a völgybe.

Egyenesen.

Amúgy le lehet menni, csak finoman.

Elindultam lefelé egy fenyőerdőn keresztül, ahol, hát igen, néha tolni is kellett lefelé, meg ölben vinni, meg gyökkettővel kézenállásban leereszteni a bicajt, de amit cserébe láttam, azt nem cserélném el még egy saját bikeparkra sem. Vad, megmunkálatlan erdő, egyetlen nyommal, amit néha a lefolyó víz kicsit átszab, és te csak azon mehetsz, akárhová is visz. Kicsit eszedbe is jut, hogy mi van, ha vissza kell fordulnod? Itt ugyan föl nem mész... És ha azt hiszed, hogy van fékerőd, nem számít, mert egy bizonyos lejtésszög után lehet akármennyi. Ezt add be pedálon ha tudod. Ha átfér egy egy lefolyón.:D A végén az útra kiérve benéztem egy kidőlt fa ágát, és kicsit leszabtam a bőrt a sípcsontomról, de semmi komoly trauma nem ért emiatt.

Kis pihenő.

Fellelve a többieket, akik egy árnyékban hédereltek, némi forrásvíz vételezése után irány...mégegyszer neki a vigyázónak. Kicsit ismerős is volt az út jellege, csak a sok tehenet nem láttam addig. Persze, másfelé voltak. Szerencsére csak vagy 1500 méterig mentünk fel, aztán elindultunk megint lefelé, bár a lányoknak abban sem volt köszönet. Merev bicajjal az efféle vízmosásszerű út ráz, mint a magasfeszültség. Harminc kilitől már jöttek a lefelék, és velük párhuzamosan a felütéses defektek.

Így néz ki egy Bihari frissítőpont.

Már nem tudom ki kezdte, de rendre akadt egy-két ember, akinek a megállások során kattogott a minipumpa a keze alatt, amíg a többiek bámészkodtak szerteszét.

Soma a soros.

Persze Enté is érkezik ugyanoda egy kis szerelgetésre...

Végül beértünk Székejóra, ahonnan aztán még bevállaltam Levivel és Entével a hegyen átvivő kilenc kilométert Kalotaszentkirályig. Annyira nem bántam meg.
Másnap reggel korai kelés, korai öröm, összepakolás, kis taktikázás, mit vigyünk magunkkal a második szállásra, ez a 145% nyi térfoglalás miatt még egyszer átszűrve, és irány a második etap rajtja, Rachitele. Persze ide sem volt egyszerű utunk, benézve egy leágazást kicsit elkóboroltunk, és miközben végül ereszkedtünk lefelé a településre, egy új csillag gyúlt a lada belterében, pontosan az üzemanyag szint jelző mellett. Fogytán voltunk a naftából, és még csak odafelé mentünk. Egy fékezés egy minusz kilométer, szóval Soma igyekezett kihozni a lejtőkből, ami kifért.:D
Leparkolva a település központjában egy útszélen nyomban összehajigáltuk a bicajokat, és nekivágtunk a mászásnak. Ezúttal Tibi mellett még Silviu is hozzánk csapódott egy kis tekerésre, így valószínűleg újból részünk lesz egy kis gopro élményvideóban. Körülbelül öt kilométernél jött az, hogy akkor most toljuk egy kicsit, kb ötszáz métert (szintben) és öt és fél kilométert. Utóbbi nagyjából a tolás hossza. Persze itt-ott fel is lehetett tekerni, már ha el tudtunk indulni.

Az öt centis gyíkom.

Menet közben málna, szeder, és egyebek akadtak az étlapon, takarítottuk is az útszéleket, ahogy azt illik. Összefutottunk egy hivatalos szedegetővel is, aki kilójáért 10 leit, azaz kb 650 ft-ot kap. Nagyon unatkoznom kéne efféle kereseti lehetőséghez.:D

Kaszálás.

Kicsit tekerős fennsík.

A napi kétezerbe itt belefért némi ereszkedés is, fűszerezve kis sziklamászással, és végtelen legelőkön tekergéssel. Ami a legfurcsább volt, hogy nem mindenhol volt egyértelműen egy út, megesett, hogy mi, elöl haladók 3-4 külön nyomot kaptunk, kedv és szerencse szerint füveset, vízmosottat, sziklásat. Ha egy nyom járhatatlan a hegytetőre, van másik.
Terepjárók. Nem x5 és egyéb puncimágnes társaik, kőkemény felrajtszámozott dobozok. Találkoztunk is néhánnyal, odagurultak az ebédlőasztalunkká avanzsált sziklakerthez, piiip, gps checkpoint reached, nagy gáz, menés tovább. Ez aztán turizmus a javából. Az utakat szétvágják, a köveket kiforgatják, mi meg nyomjuk a zakókat amikor kipörög a kerék. Persze nem nagyokat, de azért nyomjuk. Ezért nem is kerülnek fel az útvonalak a netre, aki kéri bicajozni, az megkapja, aki dzsippelni meg krosszmotrolni  akar, az menjen ahogy akar. Leginkább tolva.

Hobbitfalva. Ha félszerzetek nem is, nekik méretezett ajtók bőven akadtak, nem kis bosszúságára némelyikünknek...:D

A táj egyre inkább átment hegylakósba, aztán gyűrűkurásba, végül megleltük hobbitfalvát is, olyan ezeregyszáz magasan. A település neve kimondhatatlan, Arieseni felett van, Patrahaitesti-nek van írva (asszem az utolsó t-t c nek kellett ejteni. Amúgy kimondható.)
Rusztikusnak ígért szállásunk igen tetszetős volt, az előtérben kinéztem magamnak pár trófeát a rókasámán jelmezemhez, amit meg is ejtettünk utolsó este. Volt itt vezetékes forrásvíz, amitől az előző este miatt ódzkodtam ugyan kicsit, de végül semmiféle belső zűrzavart nem okozott, aztán volt még házi kenyér, szeletenként negyed kiló...az emeleti fa padló egy egylábas terheléstől is érezhetően megsüllyedt, megvoltak a dilatációs zajok, és minden, ami kell egy ilyen házikóhoz. A szállás szobánként 50 lei, ami eléggé baráti, egy kajálás egy tizes, ami szintén az volt.

Minden út valakié, és nem nehéz egy hátsókertben szembetalálkoznod az ottlakóval.

Vagy a kutyájával. Egyikük mellém szegődött, és hősiesen eltántorította társait attól, hogy leegyenek a bicajról.

Eltöltöttünk egy napot a nagy semmivel, sétafikáltunk, henyéltünk a fűben, foltoztunk, meghallgattuk a nénit a bazinagy kürttel nyomatni a dubstephez simán keverhető hangokat (nesze neked modern zene) szöcskéztünk, volt aki vízesésezett, volt aki lenézett Ariesenbe a másik úton, ami rövidebb, szintben persze ugyanaz, szóval gyorsabb is...:D

Az öreg arcú tacskó.

Meg kellett állnom, hogy egy erőteljesen töppedt eb füleit megmarkolásszam, mivel láthatóan bőrbeteg volt, amire először Silviu hívta fel a figyelmemet. Volt ellenben példa az alternatív baromfitartásra, és sajna felfedeztük, hogy nem létezik errefelé szemétszállító vállalat, és mit keres a szeméttel megrakott szekér odalenn a völgyben...kicsit elszomorító dolog egy ilyen szemétkupac látványa, de nem egyedi eset, sajnos itthon is akad rá példa. 

Vágatlan, cserepes csirke kapható!

Reggel felkeltem, megyek ki az udvarra, egy bazinagy bernáthegyi ük a konyhaajtóval szemközt. Hogy a kicsi rühes tacskóval mi lett, senki se tudja. Lehet, helyet cseréltek, ugyanis a bernáthegyi is Ariesenben lakik eredetileg, csak szeret kóborolni. Ezen a napon jött az, hogy oké, akkor most megyünk egy lányosat. Lehet végig tekerni, nem lesz toligálás, jön Enikő és kicsi Eszter is, bicajozunk egyet a Bihar csúcsa felé, azt kész. És ez nagyjából így is volt.

Kis megállás a nagy hegyen.

Apa és leánya.

Elindultunk fölfelé, persze előtte ereszkedtünk úgy ezerhuszonnégy méterig, így jött össze az, hogy a Kékes teteje felett kicsivel is van még lószar, és mi onnan indulunk fölfelé.
Tíz kilométer, kábé nyolcszáz szint, a hegytetőn kajálás, kutyázás.

Trance Bihar. hahahaha!

Római hagyomány szerint szolid szodómia a hegytetőn.

Érzékeny búcsú Tibitől, Levitől és Entétől, akik azért is nekivágnak egy fiús körnek, míg mi simán csak leereszkedünk ahol feljöttünk. Persze meg-megálltunk defektet szerelni, először én, aztán a kis Eszter, aki igyekezett ezt egyedül csinálni, és annyira belejött, hogy amikor elfogyott a pót belsője, az utolsó két kilométert futva nyomta le, hogy a szálláson számolgassa a tizenhat felütést amit a megállásáig összedarált a köves út...Amúgy a lányos tempó az kicsit csalóka, tizenhárom (körül) évesen simán meccselhettem vele ha rendesen tekerhető volt az út.

"Majd várjatok meg a következő defektnél!"
Ezt talán nem kellett volna mondanom...

A jól kiböjtölt gurulást megfejeltük megint egy kis szereléssel, külső stoppolással, Enté túracipőjét elcsórva megnéztem én is magamnak a Cascadét, ami tíz centis híre ellenére elég nagyra sikeredett. A három amigó este hat körül meg is érkezett, Tibi kicsit bicajozhatott végre a saját súlycsoportjában, kicsit irigyeltem is őket, hogy végül lemondtam ezt a kört, de rá kellett pihennem egy visszatérésre a kocsihoz egy újabb ismeretlen útvonalon. Legközelebb meglesz ez a kör is.:D Eltelt ez a nap is, és jött az utolsó. Aszfalton kezdtük, aztán beton, majd fokozatosan átmentünk dózer, mező, vízmosás fokozatba.

Mehetsz Aspenbe is, nekünk pórnépnek Apuseni is megfelel.

Reggel óta kergetett minket az erős felhősödés, néha utol is ért, folyamatosan forgott a ruházat mindenkin, hosszú, rövid, esődzseki (már aki számolt ezzel az amúgy eléggé idevágó darabbal, ugyebár) szerencsémre nem volt komoly ázás, jó tempóban tudtuk le a távot részben az épülgető utak miatt is, az eső csak az utolsó tíz kilométer lejtőn lett eléggé erős ahhoz, hogy Entét idézve "minden mindegy" módban menjünk lefelé. Nem kevés sarat mozgattunk meg, de szerencsére az utolsó kilométeren már száradásnak is indultunk.

"Az én seggem is ilyen?"

Soma és Levi elléptek némi üzemanyagért, addig mi felpakoltunk, és amikor összeállt a gárda, elindultunk hazafelé. Szerencsére időben kiszúrtuk, hogy némelyik tetőtartó papucs kezdi megadni magát, így némi sufnituninggal sikerült is mindent a helyén tartani hazáig.
Azt, hogy mikor lesz, lesz-e következő, nem tudom, de egy rendes térképpel a gps-en már van némi támpontom ahhoz, hová menjek, ha bicajoznék egy jót olyan tájakon, ahol kicsit kevesebb az ember, és annak kéznyoma. Ahol küszködve bár, de olyan rejtett zugokba botolhatok, amik feledtetik az addigi nehézségeket. Ahol még egy gyalogtúrát is bevállalnék, bármennyire is idegenkedek az efféle természetellenes használatától az emberi lábnak.

Utóirat: lehet az utolsó esti Hejja-hejja miatt áztunk Vasárnap?

Egyéb képek itt találhatóak.