Olvasgatva a szlovák mtbiker fórumot, a határon túliak szerint is ez volt a szezon leginkább embert próbáló maratonja, legyen szó bármelyik távról. Mivel már sokat meséltek a gyönyörű környezetben zajló futamról, a singletrackekről és a példás rendezésről, úgy gondoltam, megszavazom a bizalmat azoknak akik azt mondták, ezt le kell tekernem, mert azért ismerik az ízlésemet. Mint kiderült, egészen jól.

Szerencsésen át google fordítóztam magam a szlovák regisztrációs rendszeren, majd megejtettem egy előnevezést is még a kedvezményes határidőn belül. Külföldieknek a tetemes utalásért kirótt plusz pénzt megtakarítandó, a helyszínen is lehetett a regisztrációkor érvényes dellát csengetni, ez nekünk 18 euro lett, ami egészen baráti. Fuvar már régen szervezve volt, így ismét felcsigázva vártam hogy eljöjjön a hétvége, és itt hagyjam a várost. Az idén bár keveset tekerek, egész jól megy a dolog, és fejben már megígértem, hogy jövőre egy kicsit odafigyelek az alapozásra is..... volt már ilyen, hátha lesz belőle valami.
Jó szokás szerint előző nap felmentünk Hejcére Zolihoz, aki halad a házzal, így megoldottá vált a szállás is. Délután még tekertem egyet erőfelmérésképpen, és kicsit felderítendő a környék eddig számomra ismeretlen, kicsit elhanyagolt útjait is, és korai nyugovóval vízszintbe helyezkedett a csapat a másnapi mókára.
Reggel Katával, Zolival és a legfrissebb juniorral, Gergővel pikkpakk rendbe vágtuk magunkat (meg autóba is persze) és nekivágtunk a Granč - Petrovce felé vezető látványban gazdag autókázásnak. Velünk tartott még a debreceni OMSZ különítményének két tagja, Józsi és Gábor, így heccelődésből és szarkazmusból sem álltunk gyengén.:D

A rajt helyszínét Zoli rutinjával gebasz nélkül felleltük, a parkolásban perfekt eligazítást kaptunk, a nevezés gördülékenyen ment-gyanúsan klappolt minden, kivéve Zozó pedálját, ugyanis nem volt mivel-a cipője otthon maradt...... Szerencsére került egy taposó, és alapból kéznél volt egy zokni-szandál kombó, így valamelyest komfortosabb szett állt össze, mint a patentpedálon csúszkálás szandiban, vagy a 2 számmal nagyobb cipőmben.
Beérkezett Zsoci-Miki-Epyc triója is, így elég szép delegációvá eszkalálódtunk. Sajna középre magamra maradtam, bár az enduro távon Zsoci és Miki is kb ugyanazt az útvonalat kapták, de az ő rajtjuk 1:45 tel korábbra volt kiírva mint az enyém.

Rajtcsomag szemle: fél lityő ásványvíz, müzli szelet, puffasztott rizs- mézes akármi, ami nem tűnt valami finomnak (de etetőknél nagy kedvencem lett, mert közben meg az volt!) meg persze rajtszám, chip. Nem volt sok papír sem, viszont igényes borítékban kaptuk a cuccot, szőkebiztos "hogyan-hová tedd a chipet a bicajon" képes útmutatóval, a túloldalon pedig komplett napi menetrenddel, mi mikor lesz. Legnagyobb kedvencem viszont a felsőcsőre (vagy akárhová) ragasztható grafikon itiner, megjelölve rajta még az utak típusa is...(aszfalt, dózer, singletrail)

Pár dolog változott a bicajon is, újabban eszem a belsőket a felütések miatt, így előre felugrott egy 2.4 es supersonic mountain king, ami karakteres bütykeivel tart mint a tépőzár, elősegítendő a hirtelen elém kerülő dolgok elkerülését. Hátra maradt a speedking, és bár kicsit kopottas, nem volt jellemzően sok hely, ahol ez gondot okozott. A hátsóváltó kapott egy specialized féle merevítőt, ami hatékonyan javított a szerkezet stabilitásán. (ezen a váltófül dolgon ideje lenne túllépni technikailag, ha már minden van 5 színű karbonból, karnyi vastag az összes tengely, meg arasznyi széles minden agy.....)
A rajt az előre bejelentett időben megtörtént, a kapun az első kb 50 emberrel jutottam át, és húzós tempót diktálva elkezdtem a városon át vezető aszfaltos lejtőn leszedni, akit csak tudtam. Az erős szél ellenére is 45-50 közötti tempóban hagytuk el a belvárost, igyekeztem mindig ráragadni arra, aki fellószolt az élbolyra, elég kemény taktikus országútizás jellegű volt az első 4 kilométer. A végére egy 12 fős élboly végén gyakorlatilag szélcsendben tartottam minden probléma nélkül az 50 körüli tempót, messze mögöttünk pedig jöttek a többiek.:D


Hamar le is zavarták a népet a főútról, ahol rövidesen átvette az aszfalt helyét a zúzottkő-de csak azok számára, akik óvatlanul benézték az utat, ugyanis velünk párhuzamosan futott egy másik, ami keményre letaposott földút volt, így haladásra jóval alkalmasabb. Mondom ezt azért is, mert rövidesen többen elhúztak rajta mellettünk....
Röviddel ezután egy patak borzolta a kedélyeket, ahol kisebb tumultus állt össze egy esés miatt, őket a mederben lehetett csak kielőzni, amiből ugye nem kevés sáron átvergődve jutottunk csak ki pár türelmetlen útitársammal.
Némi mászás árán újra aszfalton találtuk magunkat, ahol egy kis lejtmenet után hirtelen elkezdtek fogyni az áttételek szépen sorban... lefelé. Nem látszott komolynak a szint, de újra jött a stréherezés, sprintelgetés a nagyobb csoportok után, hogy mögöttük legalább a szelet ne kelljen tolni felfelé a hegyen. Kisvártatva elérkeztünk az első mészárlás stílusú emelkedőhöz, ami először füvön, majd patakmederré avanzsált, ferde szélű, a közepén kimosott kövek miatt járhatatlan úttá változott nyomon haladtunk, ki hogyan tudott. Ilyenekből a távon volt pár, kicsit emlékeztettek ezek a szakaszok a Transbihar túrán, és mostanában a Zemplénben is egyre inkább feltünedező utakra.

Ezek a részek rávilágítottak egy másik általános tendenciára, miszerint (meg szerintem is) egy maratonon van olyan, hogy emelkedő, ahol az erőemberek mennek mint az állat, otthagynak a fenébe, meg van olyan hogy mászás, ahol ugyan nem árt az erő, de nagyjából semmit sem ér, ha a 7 kilós karbonbicajhoz nem társul némi technikai tudás. Ilyenkor van az, hogy a több tízezer kilométeres évi országútis edzés ereje mellé kéne némi egyensúlyérzék is, különben jön valaki aki lassabb, de nem pörgeti el a kerekét, mondjuk esetemben én, és lassan bár, de vigyorogva elteker a 200 as pulzussal elkaparó ember mellett. Persze ez duplán is jól esik, mert lefelé sem kell a szétégett fékét szagolnom. Mert ugye ahhoz sem ártana némi offroad potenciál hogy lejussunk a hegyen gyorsan, és egyben ha egy mód van rá.:D

Ennyit az önfénynek, menjünk is tovább. Egy jó hangulatú kis csapattal haladtunk az egy szem járható nyomon, néha nagyokat előzve egymás között, a környéken ismerősök jelezték hogy kb még mennyi, valaki meg mindig közölte ezt velem is angolul, miután kiderült, hogy magyar vagyok. Túl sok magyar szót nem hallottam amúgy a rendezvény alatt, a Kassaival ellentétben itt már egyértelműen szlovák volt a mezőny nagyja.

-Don't give up, just twenty meter...
-Distance, or elevation? kérdeztem vissza lihegve, erre nagy röhögés tört ki körülöttem.
-Both.....
Jól megérdemelt egynyomost kaptunk hamarosan lefelé, ahol páran kicsit lassan éledtek fel, őket igyekeztem letudni minél hamarabb, amíg még volt hely előzni. Egy aszfaltutat keresztezve várt némi tumultus az ekkorra valóban csak egy bicajosnyi keresztmetszettel bíró út folytatását jelentő meredekebb torkolatnál, így egy jól célzott pozor! varázslattal rengeteg helyet kaptam a bejutásra.

Amúgy általánosítható, hogy ahol kértem helyet bármilyen módon, ott kaptam is. Néha elég volt a fék hangja hogy elengedjenek, esetleg egy "right" vagy "left". olykor egy please.... ismerősöknek meg egy it's me, again.:D Fogyott az út, gyűlt a kilométer, és jött még egy kis aszfaltos lejtmenet, ekkor már a 3 főre kopott csapattal. Nagyjából végig egy bolyban haladtunk, neveket aggattam társaimra, mint: Áts Feri (piros mezben) Captain America (aki látta a mezt, egyből vágja miért) és Old Man aki a kapival meccselt és szívózott örökké az emelkedőkön. Meg is társalogtuk a szereposztást, én csak törjem az utat lefelé, meg kiabáljak, ők meg majd diktálnak fölfelé, csak győzzek menni.:D
Amúgy ez kb így is volt.


Az aszfalt aljában kb 14 kilométernél egy etetőpont várt, ahol csak keveset tököltünk, mivel még várt ránk egy combos emelkedő, aztán egy kis mászás a fentebb már vázolt körülmények közepette. A legdurvább, hogy az enduro is ugyanezen az útvonalon haladt, és bár a mieink tekerhető bicajjal jöttek, lent a rajtnál láttam párat, ami inkább csak lejtőzésre lehetett alkalmas. Meg ugye a protektordzseki, lábszár-alkarvédő, és itt-ott egy fullface, síszemüveg..... ahol mi kistányérra tettük, ott a durvábban beöltözöttek valószínűleg már simán tolni kényszerültek. Szóval respect nekik.
Csak felértünk itt is. Közben láttam egy olyan terpeszt egy megcsúszásból való balszerencsés lelépés miatt, hogy a gazdája valószínűleg rendelkezhet némi balett múlttal, mert nem ordított fel.
Lefelé ezúttal kétnyomos suhanós formáció jött, csak ki kellett választani az egyik oldalt, aztán veretni lefelé. Persze itt-ott tekerni is kellett hogy legyen némi sportértéke a dolognak. A következő, inkább füves jellegű környezetben mászással felértünk a Horská Prémia néven jelölt csúcsra, a pálya legtetejére, eddig kb 22 kilométerrel a hátunk mögött. Megérte szétnézni kicsit 1118 méterről, innen már csak lefelé megyünk-meg kicsit mászunk majd közben.:D

Lefelé a nyomra a három lefelé mutató nyíllal társított halálfej jelzés volt érvényben, így óvatosan kezdtem meg az ereszkedést. A keskeny sávon a por miatt csúszkáló hátsó kerékkel nagyon nehéz volt előzni azokat akik toltak, többnyire csak annyit jeleztem nekik, hogy "easy" meg no para (szerintem ezt nem értették) páran el is vágódtak még itt előttem, épp kerültek elő a fűből, bokrok mélyén motoszkáltak. Az út egy éles balkanyar után vált rendesen száguldozhatóvá, aztán egy bácsi beinvitált minket az erdőbe egy kis.... singletrackre, ami később egy dózerre kapcsolással újabb településre vitt minket. Vojkovce-ban kis frissítő, majd eredj tovább. Az utca népe kiabál, tapsol, a megafonból szól valami táncdalfesztiválos stílusú zene, előttem egy nyolcéves forma kissrác teper felfelé egy enyhe emelkedőn tolószékkel. Ebben a pillanatban kicsit szarul éreztem magam, itt vagyok két igen jó lábbal, ő meg ugye legalább egy rosszal, picsába, utálnék mindenkit a helyében ebben az utcában most. Legalább. Ő meg integet az emberek után, meg persze igyekszik felfelé.

A következő sarkon elhagyta az útvonal a falut. Előkotortam a kupakos zselét, amit még Kassán kaptunk, és eltoltam a felét. Megküldtem egy fél banánnal, miközben elhúztam egy birkanyáj mellett, biztosan örültek a banánhéjnak, majd jó minőségű erdei úton lehetett tempósan haladni. Ennek hamar vége szakadt, és jöhetett némi füves legelőn száguldozás, ahol a sebesség már feszegette rendesen a hatvanas határt.... Újból kereszteztünk egy aszfalt utat, és jöhetett az útvonal mentálisan leginkább romboló része, egy láthatatlanul sunyi emelkedő. először fel sem tűnt hogy egyáltalán felfelé haladok, olyannyira nem, hogy meg is álltam egy bikecheckre, nem fog-e valamelyik fékem, nincs- e lassú defektem, vagy valami, de nem volt. A szűk, néhol alig 10 centis nyom a fűben rázta a bicajt, a szél szemből fújt, és ott tekertem 8-12 km/h közötti tempóban egy legelőn, ahol, mint említettem, alig lehetett némi emelkedést észrevenni az útban. Szerencsére nem volt hosszú szakasz, motivált egyrészt hogy mindenki szuszog előttem-mögöttem, meg persze az, hogy távolabb már tempósabban haladó sporttársak dekorálták a széles dózerutat.

A következő singletrack kisvártatva egy inkább crosscountryra jellemző szakaszhoz vezetett, ahol kb 600 négyzetméternyi területen beiktattak vagy fél kétszázötven méternyi szalagozott csikicsukit, természetesen jókora kimart lyukakkal, és a kis pumpálós huplik mászós oldalán és tetején számos gyökérrel. Mivel az egésznek volt némi lejtése, rendkívül élvezetes volt, hárman estek előttem, egyiküknek át is mentem az első gumiján mielőtt felemelte volna pont elém a kerekét. Volt ahol a kis hepehupák felső holtpontján egy faágba kapaszkodva kellett némi sebességtöbbletet nyernem, de végül sikerült lábletétel nélkül abszolválni ezt a szakaszt. Jöhetett egy újabb legelős ereszkedés, néhányszor az úton keresztben két farúddal szegélyezett vízelvezetővel, amikből lehetett volna némi zavar a tempóban, de nem találta el őket senki, bár egyszer kis híja volt csak.
Dúbravában a kajás standon betáraztam öt egész banánt, miután egy kedves hölgyemény a kezembe nyomta őket, kitömtem a fejem azzal a puffasztottrizses izével, majd utánaléptem a szökő csapatomnak. Nem mentek messzire, egy újabb legelőn a lejtőn be is értem őket, felfelé toltuk a banánt, nézegettük mennyi szint van még.

A Drevenik előtti aszfaltra lefelé menetben láttam hogy az órám felmegy 56 ig, aztán még gyorsultam egy kicsit, lenézni hogy ez most épp mekkora tempó, vagy tekerni már nem nagyon kellett, a végeredmény egy 68 as max lett a verseny alatt, ami csak itt jöhetett össze. Az útbaigazító rendőrök nem hozták a tripodjukat, itt szerintem mindenki összehozott volna egy gyorshajtás csekket.
A  faluba érve nem kellett aszfalton lustálkodnunk, átvittek minket az azzal párhuzamos zúzottköves szervizútra, majd egy kis utcába felfelé el is hagytuk a települést. Szerintem feldobta a futamot az, hogy néha lakott területen is jártunk, főleg, hogy itt akadt szurkoló is rendesen egy egy érdekesebb helyen. Gyerekek kiálltak pacsit osztogatni, satöbbi.

Elkezdtük megint gyűjteni a szintet, először terepen, ahol akadt két rövidítő is, ami bár meredekebb és szűkebb volt, de levágott a távból kb 100 métert, ami épp tele volt bicajt toló versenyzővel, így épp kapóra jött. Ezután még némi ó-aszfalttal is sikerült összeszedni vagy harminc méter szintet, majd jött az RS 50méter jelzés, ami az enduro mért, lefelé induló szakaszát jelölte- szuper volt, hogy több alkalommal adta meg azt az érzést ez a jel, hogy na végre, lefelé jön.

Nem is akár milyen. Valaki szétszórt itt úgy egymillió éve pár követ, mások meg elkezdtek közöttük bicajozni, persze egy nyomon, meg néhány kis alternatív ágon, így a nyomvonal eléggé kötöttpályás lett, csak az ideális ívek maradtak fenn. Nem egyszer kellett a bicaj hátulját megsegíteni hogy egy két kanyart bevegyek, vagy előre szólni, hogy engedjenek utamra, mert megállni nem tudok...
A nagy száguldozás vége Granč - Petrovce lett, ahol a mezőny konkrétan a járdán kötött ki. Legalább is a rám eső része, aki nem értette a szlovák szót, miszerint ne a járdán menjünk. Ezt a kis manővert hamar kikalapáltam, bár volt akiben megállt a vérkeringés is szerintem, amikor kikerültem. A városban csak a felfestett nyilakat kellett követni, forgalom ott jártamkor nem volt, a rendőrök nem kiabáltak a szembesáv használata miatt, és a vizespoharat feladók sem, amikor végiglocsoltam őket. A következő kézből már megkaptam a folyadékot, majd találtam a pohárnak egy jópofa kukát is a következő kanyarban. Jött némi sikátoros csalingázás, beállt az alleycat képzavar, majd a temető melletti útra érve feltűnt a vár-egy megmászandó hegytetőn.

Az áttételek gyorsan fogytak, ahogy az útitársak is az elmúlt pár kilométeren, egyedül mentünk felfelé az OldMan fantázianevű partnerrel. Itt már a többség tolta-vonszolta magát felfelé, aki nem, az a mászás felénél levő kis kaptatón hozta meg ezt a döntést, de nekünk még volt némi tartalékunk. Aztán egy kevésbé meredek részen OldMan pedálja leakadt egy köben, és miután jelezte hogy noproblem, kotkotkotkot! (szlovákoknál ez a hophophop!) mentem tovább, kerülgetve a lassan szaporodó pedálfogó köveket, gyalogos túristákat. Kisvártatva elfogyni látszott a szint, de azért még odafért egy kis kaptató a végére, ahonnan is elkezdődött a lejtmenet, kisebb-nagyobb sziklakerteken keresztül, valamint egy ponton rálátást engedve a mezőny mögöttünk 3-4 kilométerrel érkező tagjaira. Petrovce előtt még egy jókora patakon átkelés volt a feladat, majd tovább balra a város felé.... mivel itt nem láttam sem emberi, sem táblás-szalagos jelzést (jobban mondva: nem fogtam fel....), simán követtem a kényelmesebb ívet jobbra, és mentem még vagy százötven métert, mire gyanús lett a csend, meg a jelölés hiánya. Visszanézve persze meglett az igazi út, egy ló agyoncsapásához elegendő erejű self-homlokonvágás után egy kis sprint jött hogy ledolgozzam ezt a kis kitérőt. Amerika kapitány épp akkor érkezett, értetlenül intett hogy mivan, merre jártam, majd igyekezett megtartani az előnyét, ami sikerült is, a kis utcákon gyorsan elfogyott az a pár száz méter, egy másodperccel előttem ért célba.

A kis kitérő miatt megelőztek a mezőnyből legalább tízen, így jött össze egy kategória 46, abszolút 82. a mért időm 3:45 lett, épp 1:11 gyel az első után, ami kb átlagos nálam. A versenytáv 53,5 km volt az órám szerint, a szintemelkedés pedig vitatott, a szlovák fórumon közzétettek átlaga saccra 1850 körül lehet.
Ezek a számok csak úgy idekerültek, nem vonnak le semmit az élvezeti értékéből a maratonnak. Persze egy ilyen versenyen rengeteg helyen komoly agybaj kell ahhoz, hogy az ember tovább menjen, főleg felfeléken, de az egész a határok megismeréséről, feszegetéséről, és emellett a tájban való elmerülésről szól hobbista szemmel. Dobogót ilyen versenyen max 80 évesen fogok a talpam alatt érezni. Mert addig legalább tekerek ha van rá módom.:D

A versenyről készült egy fél órás videó is, ami rengeteget segített a pálya nyomvonalának felidézésében, hogy a fejemben tátongó lyukak között levő képfoszlányokat sorba szedjem.:D