Megérkezett a beszámoló a nyáron végigtekert, több mint két hetes Transzfogaras túra teljesítőitől. A tovább után egy elég részletes beszámoló következik.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy megírjam a beszámolót a túráról hisz sokan kérdezték, mikor lesz belőle valami, megtörtént e és egyéb ilyen általános dolgok, sajnos a nyár hevében nem volt időnk megírni.

Az indulást július 15.-ére terveztük, de ez a munkák miatt tolódott egy napot. Még talán jobb is volt a keddi nap az indulásra hisz nagyon jó időt fogtunk ki és ez nem csak az első napra mondható el, de ezt majd később. Bár mivel beleéltük magunkat a hétfői indulásba és nem tudtunk elkészülni időben így kisebb összekapás bontakozott ki és beindult a mém gyártás a témával kapcsolatban is!

17 napra terveztük a túrát 3 pihenőnappal, közel 1700 km volt a tervezett táv viszont tudtuk, hogy ez biztos több lesz mivel tavaly is volt eltérés így kb. 2000 km-rel számoltunk.  Próbáltuk logikusan felbontani ezt a távolságot napokra és olyan helyek közelében tervezni a megállást ahol kemping, vagy vállalható helyen vadkempingezésre van lehetőség.  A végleges bontás közel a tervezett szerint alakult bár volt némi változtatás az út minősége és egyéb be nem tervezett problémák miatt illetve kevesebb idő alatt (16 nap) sikerült teljesítenünk a távot melyből 2 pihenőnap volt (nem igazán nevezhető pihenésnek). Így a végleges távok és megállók a következőek szerint alakultak:

1. nap 223.76 km – 23 km/h -9 óra 27 perc- Debrecen – Vinga

2.nap 139.12 km – 19.7 km/h – 7 óra 2perc – Vinga- Carasova (Krassóvár)

3.nap 122.88 km -19 km/h – 6 óra 27 perc – Carasova – Baile Herculane (Herkulesfürdő)

4.nap 67.19 km – 11.6 km/h – 5 óra 45 perc – Baile Herculane – Petrosani (Petrozsény)

5.nap 54.16 km – 15 km/h – 3 óra 35 perc – Petrosani – Vidra-tó

6.nap 139.31 km – 21.2 km/h – 6 óra 32 perc – Vidra-tó - Curtea de Argeș

7.nap 117.01 km – 17.3 km/h – 6 óra 45 perc - Curtea de Argeș - Cartisoara (Kercisóra)

8.nap 96.58 km – 20.6 km/h – 4 óra 40 perc – Cartisoara – Bran (Törcsvár)

9.nap 104.5 km – 21.1 km/h – 4 óra 56 perc – Bran – Tusnádfürdő

10. nap Pihenőnap – Tusványos fesztivál

11. nap Pihenőnap – Tusványos fesztivál

12.nap 116.9 km – 20.2 km/h – 5 óra 46 perc – Tusnádfürdő – Gyilkos-tó

13. nap 158.82 km – 19.6 km/h – 8 óra 4 perc – Gyilkos-tó – Vatra Dornei (Dornavátra)

14.nap 111.22 km – 18.9 km/h – 5 óra 51 perc – Vatra Dornei – Viseu de Sus (Felsővisó)

15. nap 139.61 km – 19.9 km/h – 6 óra 59 perc – Viseu de Sus – Livada (Sárköz)

16. nap 135.55 km – 26.2 km/h – 5 óra 11 perc – Livada – Debrecen

Nagyjából tudtuk mire vállalkozunk, hiszen tavaly magunk mögött tudtunk egy 820 km-es túrát viszont mindig van olyan dolog, amire nem lehet felkészülni. Idén sokkal nagyobb odafigyeléssel és szervezettséggel indultunk neki a túrának, tudván mi történhet velünk utunk során. Eredetileg minél több embert szerettünk volna buzdítani, hogy vállalkozzon a túrára viszont később rájöttünk ez még se jó ötlet. Végül 3 főből állt össze a csapat D. Norbert, V. Máté és P. Ádám személyében. Mátéval már volt időnk összeszokni hisz együtt kezdtük az egész túrakerékpáros pályafutásunkat csak a harmadik ember cserélődött mellettünk. Az edzettségtől és állóképességtől nem, inkább a vadontól és a kiégéstől féltünk a legjobban. Indulás előtt szembesültünk pár problémával melyek kicsit hátráltattak a készülődésben, Norbi egy kölcsön utánfutóval jött melynek a rögzítését nem tudtuk megoldani könnyedén így szerzett mellé egy kölcsön trekking biciklit, amivel már vállalhatónak tűnt a túra az országútival szemben. Máté és Én is egy trekking biciklivel indultunk csak a csomag mennyisége volt változó. Az utolsó napokban beszereztük a legfontosabb tápanyagunkat, néhány konzervet, tésztát és rizst. Mindenki könnyes búcsút vett az otthon melegétől és kedd reggel fél 7 fele útnak indultunk a kötelező fotózkodás után. Indulás után mentek a sztorizgatások majd átadtuk magunkat a tekerésnek és meglepően jól haladtunk a határ felé. Gyulán megejtettünk egy kis rántott húsozást és kaptunk pár tipikus túlmagyarázós eligazítást, illetve egy kis szervízelést is beiktattunk egy éppen záró kerékpárboltnál majd elindultunk felfedezni a Kárpátokat. A határt átlépve tartottunk némi feltöltődésnyi időt, hisz a meleg és a megerőltető tempó kezdte éreztetni hatását. Gyönyörűnek nem igazán mondható síkságokon illetve szavannákon haladtunk keresztül mondhatni céltalanul, hiszen nem tudtuk hol fogunk aludni. Fiatal volt még az idő estig így beiktattunk egy kis városnézést Aradon illetve megittunk első romániai sörünket csak a kezdeti nehézségek leküzdése végett.

Továbbindulás után agyaltunk, hol tudnánk megszállni, a választás végül útközben dőlt el, mely egy Vinga nevű kis település éttermének és munkás szállójának hátsó udvarára esett, felvertük tehát sátrunkat és vártuk mikor lesz incidens a munkás kollégákkal (nem volt). 223 km után teljesen mindegy volt hol alszunk csak már a pihenés járt mindannyiunk fejében. Nehezen ment a kelés, de azért nem volt olyan kényelmes a történet, hogy sokáig fetrengjünk még, illetve még csak a második napnál jártunk. A legnagyobb visszatartó erő az előző napi leégés volt mely rányomta bélyegét a következő napokra. Még nem volt meg a reggeli rutin így kicsit elhúzódott az indulás. Elrendeztük csomagjainkat, megfőztük a kötelező reggeli kávét és célba vettük Temesvárt egy kis városnézés érdekében. Körülbelül 30 km-re lehettünk Temesvártól, aminek a közelébe egyébként terveztük az első éjszakánkat, csúszásba voltunk melyet csak kb. a 4. napon sikerült behoznunk. Ismét a tikkasztó forróság és a kukoricaföldek uralták a tájat. Áthaladtunk egy jó pár kietlen Román falun, néhol megálltunk egy kis térképnézésre, de nem terveztük sokáig a látogatást, mert egy két falu nagyon a kihaltság és rémisztő érzést keltette. Egy Anina nevü kisváros közelében terveztük a letelepedést. A nap vége felé már megjelentek a dombok, persze a legrosszabbkor, amikor már mindenki fáradt volt és ki volt égve (főleg Én). Amint elértünk egy nagyobb várost elkezdtünk agyalni, hogy hova lehetne felverni a sátrat, ez a város jelen esetben Resita (Resicabánya) volt. Feléltük az utolsó otthonról hozott rántott húsokat, illetve bevásároltunk, hátha már nem lesz semmi lehetőségünk az út aznapi részén. Ahogy elhagytuk a várost, megkezdődtek a hegyek és egyből egy elég hosszú emelkedő előtt álltunk. Kétségbeesetten keresgéltük a megfelelő szálláshelyet, de nem nagyon találtunk csak teljesen kietlen mezőket a dombok tetején. Előkerült két helyi biciklis arc, akik segítettek, az egyik tudott valamennyire magyarul. Először Ők is kietlen mezőket mutattak, de próbáltam rávenni a többieket, hogy menjünk tovább, mivel mondták, hogy lesz egy kis patak, így is lett. Megmásztuk a hegyet és egy gyönyörű táj tárult elénk illetve egy nagy híd mely alatt folyt a patak és ahol volt sátorhely is. A híd egyik oldalánál volt egy presszó ahol be is dobtunk pár sört illetve sztorizgattunk a 2 csókával, majd felvertük a sátrakat és beledobtuk magunkat „agy”pucéran a patak vizébe. Megterítettünk a vacsorai konzerv chilis babnak és nyugovóra tértünk (volna). Hajnal 2 óra fele zajolásra lett figyelmes Norbi, persze az első reakció az volt, hogy medve. Felkeltett és megvizsgáltuk az esetet paprika sprayvel, késekkel és nagy zajt csapva, de nem láttunk semmit mire kimentünk a sátorból. Felkeltettük Mátét is, amikor visszatért a „medve” mint kiderült csak egy fehér kutya volt, de annyira beleéltük magunkat az elkergetésbe, hogy mindenki kiállt üríteni a csapon késekkel, sprayvel és üvöltöztünk egy fehér sziklára, mert azt hittük még mindig nem ment el a kutya. Vicces volt a carasovai (krassóvári) medve.

A legnehezebben megszokható dolog a reggeli kelés utáni hegymászás volt, szerencsénkre majdnem minden nap ez várt minket. Az idő ismét tökéletes volt, egy darab felhőt nem láttunk az égen, meleg volt és kezdődtek a várva várt hegyek. Összeszedtük tehát magunkat és kitűztük célul, hogy behozzuk a kb. 25-30 km-es lemaradásunkat magunkhoz képest. Haraptuk a kilométereket ahogy csak tudtuk, viszont a hegy sokat lehúzott az energiánkból alföldi gyerekekként. Útközben egy bányászfaluban összefutottunk egy magyar magányos tekergővel, aki éppen a Fekete-tengerhez tartott fia születése után nem sokkal. Legendáztunk vele egy kicsit majd továbbindultunk, hisz fontos volt, hogy időben beérjünk, nem akartunk sötétben sátrat verni illetve bóklászni. Gyönyörű tájakon mentünk keresztül, szakadékokkal övezve, tavak, dombok mellett. Amit a végén nagyon nem szerettünk, az a főúton való haladás volt, elég sok volt a kamion illetve klasszikus Román sofőr. Iszonyatosan lepukkant falvakon haladtunk keresztül ahol a semmi közepén Máténak sikerült bekapnia első defektjét, illetve megjelent pár esőfelhő is, így jónak láttuk, hogy az utolsó csepp vizünkből főzzünk egy kávét. (haha) Némi halál hegymászás után egy „örömlány” eligazított minket és célba vettük Herkulesfürdőt ahol kb. fél órás bóklászás után megtaláltuk a herkulesfürdői „agynettó” kempinget. Megcsodáltuk a török wc-k szépségét illetve a 10 lei-es 3 főre számolt sátorhely milyenségét. Később rájöttünk, hogy valószínűleg ide csak nyugdíjasok és azok unokái járnak, akiket elrángatnak. Elég nettó volt a kemping, maradjunk ennyiben. Este megejtettünk egy enyhe „söccerezést”, hiszen azon a napon se maradhatott ki, meg amúgy is a finom konzerv lencsefőzeléket le kellett öblíteni valamivel.

Egyre rutinosabban ment a reggeli kelés, készülődés. Kiélveztük még a kemping adta luxusokat (nem volt ilyen) és útnak indultunk a petrosanii pokol felé. Ez a nap volt a túra legrosszabb, legszerencsétlenebb napja és egyben a legnagyobb sz*pása. Indulásunk után még nem tudtuk mi vár ránk, tehát élveztük a tájat mely ismét nagyon szép volt.

Megtörtént az első kutyakergetés is, ebből még sikeresen jöttünk ki. Nem vásároltunk be a nap hátralévő részére, gondoltuk, lesznek még boltok. Némi mászás után elérkeztünk ahhoz az úthoz ahova a google street view se ment be, már tudjuk miért. Naivan bíztunk abban, hogy csak kb. 30 km lesz az út murvás talajon, így inkább arra mentünk és nem a „kerülő” betonúton. Nemzeti parkon keresztül vezetett az út, a murva volt a legkisebb probléma, néhol olyan földutak voltak, hogy csomagok nélkül is nehéz lett volna átjutni nem hogy 30 kilós csomagokkal, utánfutóval. Csak fát szállító kamionok jártak errefelé. Nagyon kis falvakon jöttünk keresztül, hol az emberek csak favágással foglalkoztak. Az út megtett első harmada még jónak mondható volt. Megmásztunk egy kisebb dombot és megörültünk, hogy na ennyi volt a földút része, de nem. A következő részek olyan helyeken mentek keresztül ahol nem nagyon találkoztunk emberekkel, csak kamionok jártak illetve néhol belebotlottunk egy-egy favágóba. Elértünk egy víztározóhoz ahol Máté előrement megkérdezni jó fele haladunk e, melynek következménye egy kutyaharapás volt a cipőjén illetve egy beborítás a bokrokba. Az idő is beborult és elkezdtünk gondolkodni, hogy visszafordulunk, de azt gondoltuk már nincs sok hátra így továbbmentünk. Itt láttunk egy olyan tájat, a semmi közepén mely nekem nagyon beleégett a memóriámba, talán a legszebb látvány volt azokban a napokban.

Nagyon rossz földutak következtek, nem volt kajánk csak néhány konzerv és a vizünk is fogytán volt, vészesen. Az eső elkezdett esni, mi meg céltalanul bóklásztunk az erdőben, feltúrt, sáros földutakon. Találkoztunk egy gyalogtúrás emberkével, akitől próbáltunk némi segítséget kérni, mégis hol lehetünk, de nem jártunk sikerrel. Haladtunk tovább, találtunk egy kis vízcsobogást ahonnan engedtünk vizet, de ez kb. semmi nem volt. Találkoztunk egy terepjáróssal, aki éppen egy étel/ital rakományt vihetett a favágóknak vagy az ott élő falvak lakóinak, ő adott valamennyi útbaigazítást, de kevés volt számunkra. Kiderült, hogy még egy laza 70-80 km van hátra, nagyon lassan haladtunk alig tettünk meg valamennyi utat órákon keresztül. Hatalmas sziklák között kellett ereszkednünk kb. 4-5 km/h-val. Éhségünk már a tetőfokára hágott, így megfőztünk pár konzervet egy nagyobb patak mellett. Folytattuk utunkat, nem tudtunk mit tenni, vagy ott sátrazunk valahol étel és ital nélkül vagy szenvedünk tovább, ameddig tudunk. Elértünk egy tisztásra ahol hirtelen megláttunk egy fekete élőlényt, egyből mindenki medvére gondolt így lett is egy kis kavarodás, egymásra esés, elborulás, stopli törés stb. Ekkor láttuk meg ismét a terepjárós fazont, aki felénk tartott már a rakomány nélkül. Ismét megállítottuk és kérdeztük, hogy mennyi van még az útból, mit lehet tenni. Nagyon kedvesen felajánlotta, hogy elvisz minket Petrosaniba, mely talán életünk legnagyobb megváltása volt. A legmagasabb pontot még meg sem másztuk, az utak egyre rosszabbak és sziklásabbak voltak. A hátralévő út terepjáróval másfél óra volt Petrosaniig, mely biciklivel egy napot még biztos igénybe vett volna. Egész úton hálánkat fejeztük ki neki és megígértük felvesszük, vele a kapcsolatot amint hazaérünk (ez még nem történt meg). Annyira kimerültek voltunk, hogy megkerestük a nem túl drága panziók közül az elviselhetőbbet és kivettünk egy szobát. Megkönnyebbülve összeszedtük magunkat és szétnéztünk a városban majd egy romantikus franciaágyon álomra hajtottuk fejünket.

Reggel kipihenten néztünk egy kis Tour-t, éppen az Alpe d’Huez-i szakasz ment közben összedobtunk kb. 1 kiló tejberizst és összeszedtük magunkat, hogy továbbmegyünk. Továbbindulás előtt szükségünk volt egy kerékpár szervizre, mivel eléggé leépültek a biciklik az előző napi út során. Találtunk is egy iszonyatosan kedves bicikliboltost, aki teljesen ingyenesen szenvedett órákat Máténak a tárcsafékével, küllőcseréjével és a mi apróságainkkal, a végén még meg is hívott mindannyinkat kajálni. Norbi reggel óta rosszul érezte magát, rosszulléte a szerelés végén tetőzött. Nem tudtuk mi lehetett a baj, hiszen Mi teljesen jól voltunk, Norbi viszont lázas volt illetve a gyomra sem volt valami jó állapotban, nem volt ereje sem. Elmentünk biciklit mosni, Norbi ott maradt még egy kicsit a szerelőnél, mire visszamentünk közölte, hogy hazamegy, mert annyira rosszul van. Agyaltunk, hogy maradjunk még pár napot, ne adja fel, de annyira rosszul érezte magát, hogy nem látta jó ötletnek a maradást és tudta, hogy hosszú lesz a gyógyulás. Megegyeztünk, hogy visszakísérjük a panzióhoz, elcseréltük azokat a dolgokat, amikre szükségünk volt olyanokra, amik nem és megegyeztünk, hogy tovább indulunk, míg Ő megvárta az érte érkező kocsit. Nem volt a legjobb érzés a társunkat hátul hagyni a világ végén, de tudtuk, hogy végig kell csinálnunk hisz ezért jöttünk. Célba vettük hát a Vidra tavat. Következett ismét némi hegymászás, de a táj egyre csak szebb volt, az utak tökéletes minőségűek persze egy két helyen még nem voltak megjavítva, de ebből kevesebb volt. Dimbes-dombos táj következett égig érő fákkal. Mivel később indultunk így kicsit sietősre vettük a dolgot, amennyire tudtuk persze, hogy sötétedés előtt odaérjünk. Sikerült is találnunk egy részt ahol elég sokan sátraztak, albán favágóktól kezdve „agyrészeg” román technós apákig. Vettünk egy üveg helyi mézet, hogy egy kis tejberizzsel keverve,illetve némi kenyérrel fel tudjunk töltődni majd lightos techno hallgatás után és patakban fürdés után megcsodáltuk az albán favágók sörös palackból való lábmosását. Tökéletes volt egy álomnak is, talán.

Már csak egy nap választott el az egyik céltól, a Transzfogarastól. Rutinosan összeszedtük magunkat és az első 100 méteren megkezdtük a hegymászást majd egy laza 20 km-es pihenő következett nagyjából lefelé, célba vettük Curtea de Argeș-t amely a Transzfogaras lábánál helyezkedik el. Bedobtuk a napi kötelező jégkrémeket (meg kávékat). Dombos tájon haladtunk keresztül, ismét elhagytunk egy víztározót, (kb. 6.-at). Találkoztunk a helyi Sziget fesztivállal (falunap volt). Már annyira megszoktuk a napi tekeréseket, hogy mondhatni már vártuk, hogy tekerjünk. Pihenőket is egyre kevesebbet tartottunk, vagy csak rövid ideig. Egyik megállónknál ismét találkoztunk a techno faterral, akikkel aludtunk előző éjszaka. Rágtuk a kilométereket, nem voltak olyan nehéz emelkedők melyek kivettek volna sok energiát. Aránylag jó időben voltunk így beiktattunk egy sörözést, illetve Máté bekapta második defektjét. Curtea de arges előtt azért szembe néztünk egy már szokásosnak mondható „agyemelkedővel” de már vártuk a kempinget, fürdést így nem hagytuk, hogy lehúzzon. Az isten háta mögötti faluban sikerült találnunk egy kempinget, a falunak csak ez az egy volt. A környéken semmi látványosság nem volt, síkság, mezők, így nem is értettük, mit keres ott egy pár a semmi közepén. Valószínűleg nem akkor érkeztek és nem is csak egy éjszakára maradtak, de nem nagyon elegyedtünk szóba velük elég érdekes figura volt a „csiszpit srác”. Meleg vizet itt sem találtunk a zuhanyzóban, de már ezt is megszoktuk, bár nehéz volt. Vacsorázás után elraktam egy kis kenyeret meg kolbászt, gondoltam jó lesz reggelire, zuhanyzásból visszaérve vettem észre, hogy az egyik kutya kiszedte a táskámból és megette azt, kösz.

Eljött a Transzfogaras ideje, ezért jöttünk, ezt akartuk. Mindenképpen kipihenve és feltöltődve szerettünk volna nekivágni a csúcsnak, ami részben meg is történt. Kezdte lassan felütni a fejét a szenvedés, főleg a térd fájdalmak. Mindkettőnknél jelentkeztek a problémák, de próbáltuk orvosolni (nem sikerült). Meglepődve vettük észre, hogy indulás után nem egyből kell hegyet mászni, így valamennyire be tudtuk melegíteni a már teljesen szétment ízületeinket és izmainkat. Feltankoltuk a kellő szénhidrátmennyiséget illetve pezsgőtablettát és nekivágtunk a támadásnak. Az elején feltűnően jól haladtunk, másztunk fel egy víztározóhoz miközben kezdett felcsillanni a távolban a csúcs. Sajnos a kezdeti örömök hamar eltűntek, a legrosszabb rész következett, nagyon hosszan nagyon kis emelkedéssel haladtunk előre/felfele. Mint később rájöttünk ez csak a bemelegítés része volt. Induláskor ismét beültettük a fejünkbe a már klasszikussá vált elszámolásokat „70 kilométer lesz csak a mai táv”, hát ez sem jött össze, 90 km-nél volt a csúcs… Útközben próbáltunk ésszel táplálkozni, hogy legyen erő, de ez nem sokat segített. Hatalmas szenvedések árán sikerült feljutni, olyan „hatalmas” sebességgel, hogy egyszer sikerült is elesni felfelé. Az út minősége tökéletes volt, az időjárás talán még annál is jobb, kevés volt a forgalom is. Minél közelebb kerültünk a csúcshoz annál inkább hajtott az akarat, hogy meg kell csinálnunk, próbáltuk bíztatni egymást, de inkább a saját akaraterő volt ami döntő részben segített. Órákon át tartó harccal sikerült feljutnunk az „első csúcsra” 1690 méterre.

Itt már egyre jobban lehetett érezni, hogy magasan vagyunk, hűvös volt és egyre nagyobb szelek fújtak be. Egyre jobban közeledtünk a csúcshoz, így egyáltalán nem érdekelt egyikünket sem egy kis hűvös szellő, a csúcshoz közeledve egy kanyarban kaptunk buzdító tapsot is pár turistától illetve találkoztunk jó pár kerékpáros túrázóval is. A csúcsra felérve olyan öröm és szabadság fogott el melyet nehéz lenne szavakba önteni, át kell élni. Gyönyörű látvány tárult elénk mellyel sose lehetne betelni.

Felvettünk egy jó pár réteg ruhát, felkészülve az ereszkedésre. Megcsodáltuk még a fent található árusokat illetve havat, ami még nem olvadt el és elkezdtük az ereszkedést. Nincs is nagyobb élmény, mint 30 kg csomaggal 60-70 km/h-val kocsikat, buszt előzni lefelé. Próbáltunk együtt maradni, de ez nem sikerült a végére, szélárnyék viszont akadt pár autó társaságában melyekre szükség is volt, hiszen akkora szélbefújások voltak, hogy nagyon figyelni kellett, ne borítson fel. Leérkezésünk után ismét a közel 35°C-os meleg fogadott így gyorsan levettük a fent felöltött hacukát és célba vettük a tervezett megállás helyét, Cartisoarát (Kercisóra). Sikerült találnunk egy igazán jó kempinget, próbáltunk angolul, google fordítóval, kézzel-lábbal kommunikálni de nem nagyon sikerült. Később kiderült, hogy tudnak magyarul… és mivel nagyon kedves fiatalembereknek tűntünk elengedték a szállás díját. Sikerült letáboroznunk egy Angol pár mellé, akik lakókocsival utazták be egész Európát egy több ezer km-es túrára és velük tartott egy kisbaba. Hamar kiderült,hogy a férj naponta megmászik valamilyen csúcsot, másnap pont indult a Transzfogarasra országútival, de montival is volt az előző napokban a babával a hátán. Sikerült találni egy romániai térképet mely gps-ként is használható volt ezzel megkönnyítettük a dolgunkat és kevesebb megállással is tudtuk merre tovább.

Kelésünk már órarend szerintinek is mondható módon 6-7 óra körül megtörtént. Nagyon szép idő volt kibontakozóban. Komfortos tempóban bepakoltunk majd agyaltunk még kicsit az angol házaspárral és célba vettük Bran-t (Törcsvár). Eszközöltünk némi útvonal módosítást mivel felesleges lett volna kerülni Fogaras felé így egy maximum 5 km-rel levágtuk az utat. Hegységgel ölelt síkságon haladtunk, szerencsénkre ismét hátszelünk volt így elég jó tempóban. Nem volt különösebb okunk nagyobb megállásokra, egy étteremben megettük a mellette lévő boltban vásárolt sajtkrémünket majd jónak mondható 3 óra magasságában meg is érkeztünk. Sok választásunk nem volt a szállással kapcsolatban, csak egy kemping volt az egész városban („európa legolcsóbb kempingje”). Egy Holland- Román tulajdonosú Vampire-camping tűnt szembe egyből beérkezésünkkor. Alku szóba se jöhetett a Magyar- Román recepciós se volt valami segítőkész, a tulaj szerint Európa legolcsóbb kempingjével volt dolgunk (hát nem). „Please short shower” és a „wifi 4 lei/h” se ezt bizonyította, na de hagyjuk is, jó hely. Időnkből kitelt, hogy meglátogassuk a híres Dracula kastélyt (ahol igazából csak fogságban volt egy kis ideig). Majd a klasszikus sörözés és vásárlás után bekajáltunk és pihentünk, már nagyon közel volt a cél, a pihenőnap(ok). A következő napon így már célba is vehettük a Tusványos fesztivált.

Nagyon meleg időre ébredtünk ismét. Rendbe raktuk magunkat és elindultunk a már nagyon várt pihenőnapok felé. Útközben megálltunk várost nézni Brassóban és a már szükségessé vált stopli cserét is megejtettük. Szerencsénkre találkoztunk egy helyi országútissal aki ajánlott bicikli boltot, melyet könnyen meg is találtunk, majd egy kis flexelés segítségével sikerült eltávolítani a stoplit a cipőkről és újúlt erővel indultunk tovább új stoplikkal. Nagyon szép a város és a különleges hangulat ami elfogott mindkettőnket az utcákon gurulva varázslatos volt.

Mint már megszokhattuk ismét a táv utolsó 30 kilométerére estek a dombos részek, addig aránylag síkon haladtunk. Napos, meleg idő volt, csak a fáradtság kezdett el már nagyon keményen dolgozni. Az utolsó erőinket a bixadi (Sepsibükszád) megrogyasztón sikerült felélnünk elég erős oldal-szembe szél kíséretében. Szenvedős mászás után megtekintettük a Tusnád feliratot és innen már nem tudott izgatni a fáradtság egyikünket sem. Megkerestük Magyari Szabolcsot (akinek ismét köszönjük még egyszer) aki egyébként Norbinak egy régi ismerőse és megígérte, hogy szerez nekünk kemping helyet, ez meg is történt. Némi agyalás után átadtuk magunkat a fesztiválérzésnek és a pihenésnek. Hatalmas meglepetésünkre teljesen véletlenül összeismerkedtünk pár fiatallal, akik közül, mint később kiderült ketten ugyanarra az egyetemre, ugyanarra a szakirányra járnak, mint Én, hát kicsi a világ. Megkezdtük tehát a kellő mennyiségű pálinka és sör kombinációját beadagolni a szervezetbe, regenerálódásképpen. Reggel fura is volt a titokzatos seb a homlokomon illetve, hogy mi és hogyan történt, de hát ez egy másik történet. Születésnapomra ébredve folytattuk pihenőnapunkat olyan módon, hogy felajánlották a srácok, látogassuk meg a Szent Anna tavat, nem ellenkeztünk.  A következő napokban elvégeztünk egy egészség tesztet (ekkor már jó pár kg mínuszban voltunk) illetve meglátogattunk pár koncertet, csíki anyák egyesületét, kipróbáltuk a segwayt, dagadt x-mennel spannoltunk, büdösbarlangot látogattunk, csomagtartóban utaztunk és eközben a  töménytelen mennyiségű csokis kuglóf és tej elfogyasztása után azon vettük észre magunkat, hogy indulás van.

Az utolsó éjszaka nem sikerült valami hosszúnak, korán keltünk, összeszedtük a napokkal azelőtt kimosott ruhákat amik addigra eláztak vagy kétszer, szóval elraktuk vizesen, könnyes búcsút vettünk X-mentől, majd útnak indultunk. Mindenképp meg kellett még ejteni egy csokis kuglófot, mert túl jó volt, ha valaki arra jár hozhatna pár darabot, azóta hiányzik. Napunk teljes részében csak magyar településeken haladtunk keresztül. A nap elején rossz időnk volt viszont később ismét aránylag hosszú ideig síkon haladtunk ahol forróság uralkodott. Csíkszeredán terveztünk némi ajándékvásárlást csak nem számoltunk a ténnyel, hogy vasárnap valószínűleg nem fog menni a dolog, így egy kisebb városnézés után folytattuk utunkat. A síkság hamar véget ért, minél jobban közeledtünk a Gyilkos-tóhoz annál inkább kezdett emelkedni a szint. Kicsit szét is szakadtunk egymástól, szenvedős volt újra visszatérni a monotonitásba viszont a táj mindenért kárpótolt. Gyergyóra érve gondolkodtunk, hogy pénzt kellene váltani, mivel később nem sok lehetőség adódik a hegyekben, de vasárnap volt így a nagyvárosokban is nehéz találni. Szerencsénkre találtunk egy fura kiscsaládot, akik épp ismertek egy embert, aki ismer, egy helyet ahol tudunk pénzt váltani… Miután elmondtuk nekik, hogy nem Budapestről (csak Budapestet hajtogatták) jöttünk és pénzt szeretnénk váltani egy csodálkozós „Uram atyám!” volt az első válaszuk a kissráctól, majd segítőkészen elvittek minket a helyre. Egy lepukkant kocsmát kell elképzelni, helyi alkoholista arcokkal ahol pont ott volt az azaz ember, aki vált pénzt, meglepetésünkre bármelyik bank árfolyamánál jobban váltotta a forintot, így ez a probléma is megoldódott. Gyönyörű fenyőfákkal tarkított dombos részeken haladtunk át, míg végül elértünk a Gyilkos-tóhoz. Egy magánháznál kialakított kempingben szálltunk meg mely annyiból állt, hogy volt egy külön fürdőrész a vendégek részére. Máté nagyon agyalt rajta, hogy hozhatnánk el egy pár kiscicát, volt belőlük bőven. Meglátogattuk a Gyilkos-tavat, bedobtuk talán az eddigi legértelmesebb ételünket, egy grillcsirkét. Romantikus séta után itt sem sikerült vásárolnunk szuvenírt, így inkább pihenőre fogtuk a dolgot, kimerültünk a koránkeléstől illetve a nem túl sok alvástól az elmúlt napokban.

Kellett is a pihenő, mint később kiderült, mert az előttünk álló napot annyiban lehetne összegezni, hogy „lightos 100 kili lesz” legalábbis így indult, de „160as agyfasz” lett a vége. Reggel eltöltöttünk egy kis időt a Békás-szorosnál, túl durva látvány volt csak úgy áthaladásképpen. Következtek az egyáltalán nem várt hegyek és Román falvak. Gondoltuk, láttuk, hogy lesznek még dombos, hegyes részek, illetve a szintadatokat figyelve felkészültünk némi emelkedőre, na de nem ennyire… Ahogy elhagytuk a Békás-szorost csak hegyes vidékeken keltünk át, a Békás víztározó mellett körülbelül 3-4 órán keresztül haladtunk és még mindig nem akart véget érni. Nagyon kezdte felütni a fáradtság a fejét, ismét szétszakadtunk majd itt-ott bevártuk egymást. Pihenésképpen egy kocsmaboltnál bedobtunk pár falatot illetve a kötelező fagylaltot majd megnéztük egy kismacskás pulóveres öreg búcsútáncát. Néhol elég rossz utakon haladtunk, be is következett némi probléma, elhagytam két darab csavart a csomagtartó rögzítéséből, így gyorsan orvosolni kellett a helyzetet, meg is oldottuk a stopli eltett csavarjaiból, melyekre később is szükség volt. Kietlen vidékeken keltünk át, nagyon kis lakosú Román falvakon keresztül, de sajnos a rosszabb fajtából. Nagyon lelakott környékek voltak és a nap vége is rohamosan közeledett, még sehol se jártunk. Az egyik faluban Máté megint defektet kapott, egyből jöttek a helyi vagányok „kamu spanolni”, végül nem lett velük különösebb problémánk, odébb álltak. Kérdezgettük, hol találhatunk szállást, de Ők is csak a célként kitűzött Vatra Dorneit (Dornavátra) mondták lehetőségként. Aludhattunk volna a boltos saját kis területén vagy a házánál, de úgy gondoltuk inkább megpróbáljuk elérni sötétedésig Dornavátrát. Rögös út vezetett odáig, dombra fel-dombról le kb. 180szor, szellemfalukon keresztül, olyan hotel mellett a semmi közepén (tényleg a semmi közepén, a civilizációtól kilométerekre) ahol 1-2 vendég fordult meg. Egyre kétségbeesettebben tekertünk, de sikerült sötétedés előtt kb. egy órával beérni Dornavátrára. Első utunk egy bolt volt, érthető módon, majd megkerestük a város egyetlen kempingjét, még jó hogy egyáltalán találtunk egy városban… Elmondhatatlan érzés volt végre meleg vízben zuhanyozni és még ki sem volt írva, hogy „short shower”. Sajnos az alvás nem ment ilyen könnyen, jó nagy létszámú Cseh társaság tett róla hajnalig tartó éneklésével, de nem tudott izgatni a dolog, egyre közelebb voltunk az otthonunkhoz.

Kicsit esős időre ébredtünk, hűvös is volt, de végül nem lett eső. Tudtuk, hogy egyre közelebb már a vége, viszont most következett egy nehéznek várt szakasz, amiből végül nem lett a várt szenvedés. Szép házakkal teli kis falvakon jöttünk keresztül melyeket hegyek öleltek minden oldalról. Persze jó pár hegyet meg is kellett mászni, hogy továbbhaladhassunk, sajnos az út minősége nem igazán volt jónak mondható. Kevés megállással haladtunk előre, illetve felfelé és már nagyon vártuk azt a szakaszt ahol végre véget érnek a hegyek. Ez elég hamar meg is történt, hosszú mászás végén felértünk valahol Radnalajosfalva és Borsa között. Innen már csak néhány dombos vidék következett, persze ezek sem voltak könnyűek a túra legvégén.

Közeledve Viseu de sus (Felsővisó) felé jó hosszú pihenő szakasz következett, sok ereszkedéssel. Féltünk, hogy lesz némi vihar, de végül elkerült bennünket, és ahogy egyre csak lejjebb értünk melegebb volt az idő is. Felsővisóhoz érve kb. 40-43 °C lehetett a hőmérséklet. Városról lévén szó bennünk volt egy kis félelem, hogy nem találunk kempinget, de ismét szerencsével jártunk és sikerült találnunk egy panzió/kemping helyet, aminek Magyar volt a tulajdonosa. Mint kiderült a ház generációk óta áll és szépen helyre volt hozva, ki volt bővítve. A jelenlegi tulajdonos és az eredeti tulajdonosok is ott voltak érkezésünkkor. Némi lazítás után a kisvárosban, visszatértünk rendezni a szállás árát a kempingbe. Eközben sikerült pár szót váltanunk az Ágnes camping/panzió, Ágnes tulajdonosával és férjével. Később nagy meglepetésünkre előkerültek az Ősök is, akik csodálkozva és örömmel fogadtak minket, majd egy jó pár órás történelmi beszámolót tartottak az Erdély- Magyar szétszakadásról és a magyarság helyzetéről Romániában. Nagyon érdekes történeteket meséltek és szomorúan látták, hogy a magyarság nagy része el lett nyomva Romániában, illetve, hogy a kis unokájukat nem tudják rávenni a magyar nyelv tanulására.  Sajnos beléjük kellett fojtanunk a szót, hiszen túlfáradtak voltunk és már későre járt, de talán reggelig meséltek volna a múltról és a jelenlegi helyzetről. Innen még egyszer köszönjük, hogy időt szántak ránk, jól esett látni és hallani a történeteiket. Nagyon meleg időre ébredtünk és nagyon gyorsan össze is kaptuk magunkat, már csak 2 nap van hátra. Útvonalunk megközelítette az Ukrán határt, amitől kicsit ódzkodtunk, de mint kiderült feleslegesen. Napunk hátralévő részében várt még ránk némi mászás, illetve egy elég hirtelen jött nagy volumenű zápor is, de már annyira nem érdekelt egyikünket sem, hogy csak tekertünk tovább. Szépen lassan búcsút kellett vennünk a hegyektől és domboktól melyek végig kísértek bennünket utunk során.

Az első nagyobb városnál eszközölni kellett némi pénzváltást az utolsó 2 napra, ismét kifogytunk. Sikerült is megoldani a problémát és mivel elég jól haladtunk, nagyobb pihenőket tartottunk, bár előző este még agyaltunk rajta, hogy le kellene tekerni az egészet egybe, kicsit sok lett volna, de talán jobb is volt így, hogy maradt szétbontva a táv. Az Ukrán- Román falvakat elhagyva néhol csodálkozva figyeltük a semmi közepén felbukkanó hatalmas házakkal beépített falvakat melyekről később kiderült, hogy vendégmunkásként foglalkozó romániai polgároké, láttunk egy két érdekességet, de talán a legnagyobb csodálatra méltó mindközül Certeze (Avasújfalu) volt. Nagyon jó minőségű és éppen akkor készült utakon haladtunk céltalanul. Azt gondoltuk, utolsó nap tök mindegy hol alszunk, csak tekerjünk. Később elhagyva a dombos vidéket ismét síkságon találtuk magunkat és mivel volt pár Magyar lakta falu, így megpróbáltunk bekéredzkedni, mely sikerült is. Egy hotel udvarán felverhettük a sátrat ingyen, tisztálkodás az öltöző csapjánál történt meg, nem volt már pofánk igénybe venni a medencét… Kötelező fagyizás után illetve egy végül lealkudott teleköhögött gyros tálféleség után nyugovóra tértünk és vártuk az utolsó napot. Sajnos este elég nagy vihar kerekedett még a bicikliket fedett helyre tudtuk tenni, de mi maradtunk a sátorban. Hatalmas szél és eső közepette próbáltuk a vicces oldalával felfogni a dolgot, alig aludtunk, beázott a sátor, eláztak a dolgaink, de a sátorban viccelődéssel töltöttük az időt. Ahogy felkelt a nap pakoltunk és indultunk is haza. Várnunk kellett a bolt nyitásáig mivel nem volt egy falat kenyerünk sem, aztán célba vettük Magyarországot. Érmihályfalváig azt hiszem csak kétszer álltunk meg, nem volt szükségünk már semmire csak az otthoni környezetre és emberekre. Máténak szerencsétlenül még volt egy küllőtörése, de ez sem vehette már el a kedvünket semmitől, Érmihályfalván megálltunk némi pihenőre és készítettünk egy képet arról a feliratról, amit az egész túra során a legtöbbet láttunk.

Minél közelebb voltunk a határhoz annál jobban éreztük a végét. Határátlépés és a kötelező fényképek után célba vettük Debrecent. Vámospércstől olyan tempót diktáltunk, amiben minden benne volt, természetesen Magyarországról révén szó, hátszélről csak álmodhattunk. Utolsó izmainkat is felélve, erőltetett tempóban megpillantottuk a Debrecen táblát. Leírhatatlan az a boldogság, amit ilyenkor érez az ember, akárhányszor visszagondolok erre a pillanatra mindig nagyon jó érzés fog el és végiggondolom mennyire jó volt megcsinálni és átélni mindazt mi történt velünk utunk során.

Sokan kérdezhetik magukban, megéri e megtenni ezt a hosszú utat csak azért, hogy jó érzés legyen saját magában, higgyétek el, nincs annál nagyobb boldogság és tisztelet, mint végigcsinálni egy ilyen túrát, akár magadért akár másokért. Akármennyi rossz érhet, utad során a végére megszépül. Bármennyi nélkülözést és szenvedést kell kibírni akármikor nekivágnék újra, gyönyörű tájakon keresztül haladva elfeledteti az emberrel mindazt, mit hiánynak érzett előtte. Egy ekkora túra közelebb visz a természethez, és olyan módon megismeri saját magát az ember mely megváltoztatja akár jó, akár rossz irányba. Megtanulod értékelni a dolgokat és ezáltal teljesen máshogy állsz sok mindenhez.

Köszönjük, hogy elolvastad ezt a rövidnek nem mondható beszámolót, úgy gondoltam, hogy egy ilyen volumenű írásban lehet csak átéreztetni, ha nem is teljesen, azt, ami történt velünk utunk során. Remélem közel álltál hozzá vagy sikerült is beleképzelni magad az egyes napok történéseibe és ezzel valamennyire megszeretettük veled a túrázás szépségét. Ha érzel magadban valamennyi vállalkozó szellemet, keress meg bátran Minket, jövőre is lesz miben kipróbálnod Magad.